Engedjétek meg, hogy ma egy saját történettel kalauzoljalak benneteket a súlyproblémák és a nőiség témakörében: Pont ma egy hónapja döntöttem el, hogy véget vetek a hosszú évek óta tartó önváddal és önsanyargatással kikövezett úton való járásnak, és nem hallgatok tovább a témában nyilatkozó, akár internetes, akár személyes tanácsokra…
Kaptam egy témát: Testpozitivitás – avagy test és lélek (jó) kapcsolata. Annak rendje és módja szerint ki is verte a biztosítékot, gondoltam, ezek szerint még mindig van ezzel dolgom. Így – ahogy már megszokhattátok – szubjektív írás következik.
Nem csak Nellyben, hanem bennem is tovább zajlott a testpozitivitás témája, viszont címet nem igazán tudok neki adni, talán leginkább az önszeretet lesz a fókuszban. Vagy az, hogy mi rombolja le és mi építheti vissza. Tegyük helyre, azt szoktuk mondani, hogy csak azt lehet velünk megtenni, amit megengedünk és ez egyébként így is van.
Az ősz – nekem – a változás, az elengedés évszaka. És egy kicsit talán a felkészülésé, a várakozásé is. Egy biztos, ilyenkor nem csak kívül, hanem belül is változásokat tapasztalunk. Változunk mi, változik környezetünk, változnak a kapcsolataink és mondjuk ki, változik az életünk.
Rengeteg minden zajlik bennem, körülöttem az elmúlt hetekben, hónapokban, most ezt szedem össze Nektek egy kis beszámolóba. Augusztusban hatalmasat fordult velem a világ, egy egyéves, önmunkával, önismerettel, tapasztalással teli Egerben töltött év után visszaköltöztem Székesfehérvárra.
Második? Igen. – avagy gondolatok az utóbbi hetek történéseiről Valószínűleg nagyon sokan vagyunk, akik éltünk valaha valahogy, amit igazán nem is lehet életnek – maximum létezésnek – nevezni és egy szép napon rádöbbentünk arra, hogy ez közel sem az, ahogyan lehetne és kellene élni.
Lassan vége van az évnek, jön valami új (vagy folytatódik, ami idén elkezdődött). Egy biztos, én magam mozgalmas, rengeteg impulzussal teli évet tudhatok magam mögött. 180 fokos fordulatot vett az életem, vállalkozást indítottam, költöztem, gyakorlatilag teljesen máshogy élek, mint egy évvel ezelőtt.
Hát kérem szépen, a helyzet az (legalábbis szerintem), hogy a csoda nem tűnt sehova. Hanem mi felejtettünk el hinni benne vagy észrevenni. Felnőttünk és elfelejtettük, hogy már maga a vágyakozás és a várakozás is öröm kéne, hogy legyen, hát még a beteljesülés.
Őszinte leszek, szerintem ez a legtöbb embernek nem egyszerű. Hozunk mintákat a családunkból (nem csak a szüleinktől, hanem ennél sokkal messzebbről is), már az iskolában elvárásoknak kell megfelelnünk, 18 évesen el kell döntenünk, hogy hogyan tovább, gyakorlatilag gyerekként ki kéne találnunk, hogy mit szeretnénk csinálni egész további életünkben.
Mindenkinek vannak napjai, amikor gyenge. Nekem is. Sokszor vagyok erős. Gyakorlatilag mindig. Élem az életem, dolgozom, megyek előre, háztartást vezetek, bevásárolok, embereknek segítek, teszem a dolgom.
De vannak napok, amikor nem megy.