Minden nap, mindenhol erős…

Csak nem mindig megy… Na ez ma egy ilyen nap. 

Mindenkinek vannak napjai, amikor gyenge. Nekem is. Sokszor vagyok erős. Gyakorlatilag mindig. Élem az életem, dolgozom, megyek előre, háztartást vezetek, bevásárolok, embereknek segítek, teszem a dolgom. 

De vannak napok, amikor nem megy. És persze, ilyenkor kiakadok magamon, hogy miért nem tudok én erős lenni, hát nem vagyok én egy hülye kislány, aki hisztizik, aki sír, aki úgy érzi, összecsapnak a feje felett a hullámok és összedől a világ. 

Na a mai nap pont ilyen. Külső (vagy inkább belső) körülmény, hogy ma van az anyukám halálának az évfordulója, ami persze biztosan hatással van a hangulatomra (vagy annak ingadozására), és bár minden évben azt hiszem, egyre könnyebb lesz, soha nem lesz az. Pedig már 14 éve. Gyakorlatilag még gyerek voltam, 22 éves… 

És ma valahogy nehezen vagyok a saját gondolataimmal, a saját érzéseimmel, az életemmel… Tudjátok, milyen az, amikor elveszettnek érzitek magatokat? Biztosan, na én most pont ezt érzem. Valahogy nincs meg a helyem. Mintha egy másik bolygón lennék. Hullámokban törnek rám az érzések, emlékek és nehéz ezzel kezdeni is valamit. 

Sokat írtam már arról, hogy mik az egyedüllét előnyei és hátrányai, lerágott csont, de most épp a hátrányait érzem. Alapvetően elég nyílt ember vagyok, bár igazán közel csak keveseket engedek magamhoz, az évek során megtanultam, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít és tanácsok helyett szívesebben veszem, ha valaki néha tud jó hallgatóség lenni, vagy csak megölel, mert tudja, hogy azzal ad a legtöbbet. Vagy eltereli a gondolataimat – ha csak egy kis időre is – az éppen aktuális problémámról. 

És bár tudom, hogy ma is gondoltak, gondolnak rám azok, akik szeretnek, és jól lavírozok az egyedüllét útvesztőjében, valahogy ma nagyon üres a csend. Valahogy ma nem elég egy üzenet, egy telefonhívás, mert igenis az ember eljuthat arra a pontra, hogy szüksége van egy ölelésre, hogy biztos legyen abban, hogy vannak, akik támogatják, akik mellette vannak és szeretik akkor is, amikor a legkevésbé szerethető. És amikor nem erős. 

Van az a nap, amikor szükség van egy kézre, ami megfog, megtart, megsimogat, megölel és ami biztosít róla, hogy nem vagyok egyedül. És ahogy ezeket a sorokat írom, rá kell jönnöm arra, hogy ez valójában nem gyengeség. Kimutatni az érzéseinket nem gyengeség. Megélni az érzéseinket nem gyengeség. Megmutatni a sebezhetőségünket nem gyengeség. Bevallani, hogy épp nincs jó napunk, nem gyengeség. 

Vállalni magunkat erő. Őszintének lenni erő. Szeretni erő. 

Így azt hiszem, tényleg így van: minden nap, mindenhol erős vagyok. Mert önmagam vagyok. 

• P.R. •