Falak. Ajtók. Utak. 2023.

Mindannyian álmodunk. Álmodunk nagy házat, nagy családot, mosolygós gyermeket, fényes karriert, zsíros bankszámlát – no de hányan merjük élni az álmainkat?

Hogy vagy? – kérdezi meg tőlünk nap, mint nap, ha elmegy mellettünk az utcán, egy ismerős, vagy elénk toppan egy rég nem látott ismerős idegen. És mi jól vagyunk. Köszönjük. 

Hogy vagy? – kérdezik meg tőlünk egy nehéz nap után, amikor látszik a szürkeség az arcunkon, s mi jól vagyunk. Köszönjük. 

Hogy vagy? – kérdezik tőlünk egy hosszabb betegség után és mi jól vagyunk. Köszönjük. 

Hogy vagy? – kérdezik szakítás, munkahelyváltás, veszekedés, gyász, családi viszályok közepette és mi jól vagyunk, köszönjük. 

Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy ő már régóta azt válaszolja erre a kérdésre, hogy „nem panaszkodom.” Ismerek olyat, aki mindent elfojt, és olyat is, aki azonnal egy kisebb litániába kezd. Ha körbe nézünk a saját tapasztalásaink között, észrevehetjük, hogy jó magyar szokás szerint a legtöbben felszínesen panaszkodunk. Panasz-nemzet vagyunk, vigadni is sírva szoktunk, így mikor a hogylétünkről kérdeznek, akkor is előbb választjuk a magányt, mint azt, hogy a felhőtlen örömöt vagy a teljes problémát vállalnánk fel. Porcelántányérokon járunk, a legjobbra törekszünk és közben hiteltelenné, magányossá válunk ezen az úton. Kizárjuk az embereket, az őszinteséget, az őszintén megélt érzéseket. Olyan fallal vesszük körbe magunkat, amellyel kizárjuk a kapcsolódások lehetőségét. 

Az örömeinket és a sikereinket féltjük az irigyektől, a kudarcainkat a kárörvendőktől. Nincsenek tiszta játszmák és őszinte megélések, csak nagyon szűk körben, és az is csak keveseknek adatik meg. De miért?

Megtanultuk felmenőinktől: ne szóljunk a problémákról, hisz’ mit mond majd a falu népe – és ezáltal megannyi generációs berögződést cipelünk magunkkal, amiket nehezen oldunk fel. Hiányzik belőlünk a megoldásra való törekvés képessége, a mersz, hogy kiálljunk önmagunkért, így hát őrlődünk. Generációkon át. Így váltunk bizalmatlanná, így lettünk kishitűek és gyanakvók. Így lesznek nekünk szorongó gyermekeink, vagy hisztis-zsarnok -mobilfüggő kamaszaink, akik elmenekülnek a valóságból.

Falak. Falak mindenütt. Véleményem szerint azonban nem azzal van a baj, hogy burokba zárjuk magunkat. A bástyák építése, a védelem elemi ösztön: életben kell maradnunk. Nem csak testileg, hanem szellemileg és intellektuálisan is. A gond ezeknek a falaknak a céljával van. 

Amennyiben a magányt jelentik, az elszigeteltséget és a struccpolitikát, az nem vezet célra. Azonban, ha a bástya, amit felhúzunk, a média káros hatásától, a mérgező emberektől, a panaszáradattól, a negatív energiáktól, a külvilág nyomasztó súlyától véd meg, az – valljuk be – egész jól is elsülhet. 

2023 a fejlődés és a tanulás éve. Az esztendő, amikor haladunk előre és megfontolt lépésekkel törünk felfelé vagy éppen át azokon. Túl a szemellenzőn, túl a kishitűségen, túl megannyi félelmen és beégett mintán. Így január közepe tájékán megfogalmazhatjuk, mit is szeretnénk a jövőben. Tedd meg te is! Nem jön a gondolat? Nem baj! Akkor csendesedj el és keresd meg az érzést, amiben szeretve vagy, amiben szereted Ön-mag-ad! Mi az a helyzet, az a tevékenység, ami ugyanezt az érzést adja? Ugye, hogy megvan?! 

Ez lesz a te meghatározó érzésed 2023- ra! Ezt kell keresned! Ezt a minőséget. A fal, tudod hol húzódik? Ott, ahol már nem jön ez az érzés, ahol ezt nem kapod meg. Ezeket a szálakat kell levágni. Ide kell falat húzni. Ez a projekt 2023-ra. Nem a kizárás, hanem az elzárás. 2023- tól a falak ne téged zárjanak el, hanem a negatív minőségeket. Fogadd meg, hogy 2023- tól a falak jó célt szolgálnak. 

De egyre vigyázz! Minden falon legyen egy-egy ajtó, mert a nyitottság fontos. A falon túl is lehet, hogy valaki ugyanazt az utat járja, amit te és az a kapcsolódás téged is építhet.

Falak. Ajtók. Utak. Fény. 
Gyere, 2023!

Berdó – Kovács Erika