KAP. KAPCSOL. KAPCSOLAT.

A NewDoor májusban a kapcsolatok nevű ajtót nyitotta ki, s mióta Nellyvel együtt lenyomtuk ezt a rézfoglalatú, rózsamintás kilincset, én azóta ízlelgetem ezt a szót.
Kapcsol. Kapocs. Kapcsolat. Kapcsolás. Kapcsolódás.

Egy közös van bennük: valamit kap-ni.

A velünk kap-csolatban álló személyek mind kiváltanak belőlünk valamit. Mindannyian rezgünk egy bizonyos szinten, mindannyian tele vagyunk energiával, mindannyian kiváltunk a másikból valamit,  – vagy vonz a másik fél, vagy taszít minket.

Amikor azt halljuk, megvan köztünk a kémia – az első gondolatunk a nő – férfi között izzó levegő, amitől elszáll a józanész és marad az a megmagyarázhatatlan borzongós közeg a két ember között. Na, ez az írás nem erről szól.

Végiggondoltam a saját kapcsolataim. Vagyok szülő gyermeke. Férj felesége. Gyermek anyja. Testvér. Barátnő. Kollega. Partner. Hierarchiában alárendelt, mellérendelt, fölérendelt. Vagyok szomszéd. Óvodában, rendelőben anyuka. Kisgyermeknek néni. Időseknek gyermek. Egyesek szemében példa, másokéban szálka. Egyeseknek kőszikla, másoknak naiv nőszemély. Valakinek tanító, máshol tanuló.

Miért van ennyi különbség a kapcsolódásaim között? Miért lát mindenki másnak? Miért nem vagyok mindenkinek ugyanaz, akinek én érzem magam? Mi ez a kuszaság?

Ülök a kedvenc fotelemben. Focimeccs a nappaliban, Barbie babák a gyerekszobában, holnap iskola – óvoda, hihetetlen hétvége van mögöttünk. Az a fajta, amikor konkrétan érzed, hogy kiszakad a mellkasod az érzelmektől. Nem be, mert nyomás van. Hanem kifelé, mert annyit érzel. Azt hiszem, soha jobbkor nem tudnék írni a kapcsolódásokról, hiszen épp a feldolgozás szakaszban vagyok magam is.

Úgy gondolom, számos szerepünk van, erről nálam sokkal okosabbak is írtak már sokkal jobban, s számtalan írás szól az önismeretről és arról, hogyan keressük meg ön-mag-unkat.

No, de engedted már meg magadnak azt, hogy az a mag, amit megtaláltál ott legbelül, úgy traszformálódjon minden esetben, amilyen energiát az kap a másiktól?!

Hát hogy a csudába lennél „önazonos”, amikor a környezeti hatások folyamatosan változnak?!

Miért várják el tőlünk azt, hogy mindig ugyanolyan kiegyensúlyozottak legyünk?!

Hogyan tudnánk ön-mag-unkat, azt a szerintem és szerinted megtalált igazi arcot mutatni ?!

Gondolj bele!

Ha beledobsz egy-egy Mentos cukorkát a kólába, a teába és a forrásban lévő vízbe, mindenütt máshogy viselkedik! Én miért ne lehetnék mentolos cukorka?
A csudába is! Én is robbanhatok! Én is úszkálhatok csendesen! Én is elolvadhatok a meleg ölelésben! Én is feloldódhatok savas környezetben! Miért kell minden kapcsolódásomat előre meghatározott elvek, szerepek és szereplők alapján kategorizálni és előrevetíteni?

Anyukámra gondolok, aki annyira más, mint én. A férjemre nézek, aki a világ legelfogadóbb embere. A lányaimra nézek, akikben látom magamat és egykori vívódásaimat nap mint nap. A barátnőmre gondolok, aki akkor is engem figyelt a tömegben, amikor száz ember egy valakire fókuszált. Rá gondolok, aki évek óta nem is köszön nekem és nem tudom, mit vétettem ellene.

Én nem hiszek a homogén kapcsolatokban. A határokban hiszek, amit megszabok a környezetem, az érzéseim és a kapcsolódási pontjaim alapján. Nem hiszek a szerepekben, csak önmagamban és a saját érzéseimben, mert KÖRÜLÖTTÜNK –sajnos- olyan világot élünk, ahol sokszor csak az érzésünk marad, amihez jogunk van. De BELÜL csak én érzek, és csak én tudom, hogy ki-mit vált ki belőlem.

Ha ebből az írásból csak egy mondatot tudsz megjegyezni, akkor ez legyen az:

„Az érzéseimhez jogom van!”

Nem tartozom értük magyarázattal. A kémiámért, a határaimért én vállalom a felelősséget tudatosan és tudat alatt is. Tudom, hogy kivel- hol- hogyan jó nekem. Tudom, hogy a kapcsolataimat ez alapján meg tudom válogatni és el tudom helyezni egy piramison. Tudom, hol a helyem ezekben a kötelékekben és tudom, hogy a szívem és a józan eszem mindig elkísér ezen az úton és bízhatok bennük.

Emlékszel, amikor az írás elején azt olvastad, kinyitottuk azt az ajtót a rézfoglalatú, rózsamintás kilinccsel? Ott újabb ajtók várnak, ha a kapcsolataidról van szó.  IGEN- ekkel és NEM- ekkel feliratozott bejáratokon vezet az út a tiszta kötődésekig, – legyen az bármilyen minőségű. Kellő önismerettel és helyzetlátással a világi – nem feltétlenül komfortos– kapcsolataidat is fent tudod tartani, ha hű vagy az érzéseidhez.

Ezen az úton fontos a megengedés és az elfogadás, hiszen magaddal és a másikkal szemben is őszintének kell lenned ahhoz, hogy felismerd, a szüleiddel való viszonyrendszerben te vagy a „kicsi”, hiába nagy az egód. A gyerekeiddel való kötődésben te vagy a „nagy”, így nem baj, ha olykor nem az van, amit ő szeretne. A párod mellett te egyenrangú társ vagy, ezt ne feledd- … és így tovább.

Tudom, most azt gondolod, ez nem lehet ilyen egyszerű, hisz’ én nem tudhatom innen a monitor mögül, hogy a Kati, a Mari, a főnök …. meg az anyós …., hogy ők milyenek. De tudom.

Tudom, hogy ez nem egy rózsaszín, pihe-puha párnákkal kibélelt út. Tudom, hogy kell neked is idő és bátorság, hogy megengedd magadnak a jogot az érzéseidhez és azt is, hogy hozzáigazítsd a környezeted. De hidd el, lehetséges!  

B.K.E.