A kanapén ül, este 10 óra. A gyerek alszik, rend van, csak pár edény van a mosogatóban, de az már ott is marad. Megy egy buta sitcom a tv-ben, de nem is nézi, csak háttérzaj. Fájóan üvölt a csend. Mindig arra vágyott, hogy szeressék, hogy szerethessen.
Azt mondta, hogy túlságokan sok. Hogy nem kell minden elmondani, nem kell mindent érteni. Arra vágyott csak, hogy szeressék, hogy szerethessen, hogy odaadhassa magát és elfogadják.
Szerette volna, ha azt mondják neki, értékes. Érezni akarta, hogy számít. Amikor társaságban voltak, arra vágyott, hogy ő lehessen a királynő, hogy hazaérve elhalmozzák ajándékkal. Ő adott mindig. Mindenkinek. Főleg neki. Hiszen csak a boldogságot szomjazta és ha adni és kapni öröm, akkor majd biztosan mindig boldogság vár rá. De nem tudott eléggé ajándék lenni, hiába minden rózsaszín szalag, így az értékét sem látta többé.
Nehéz energiák vesznek minket körül. Mindannyian érezzük, mindannyiunkat érint így vagy úgy. Érezzük a bizonytalanságot, a dühöt, a fáradtságot, a kimerültséget, és van valami nehéz a mellkasunkon, amit nem tudunk megmagyarázni. Ez volna a depresszió? Ez volna a kiégés? Elfáradt a testünk? A lelkünk? Félünk? Megkérdőjelezzük a megkérdőjelezhetetlent is?
Aztán jön egy gyönyörű, napfényes őszi hétvége, mikor a szabad, gondtalan sugarakban fürdőzve azt érzed, hogy végre élsz. Érzed, ahogy a sejtjeid megtelnek éltető energiával és a lelked szárnyal.
Minden nap rohanás van. Minden nap megannyi megoldani való van, ’ad hoc’ helyzetek, válsághelyzetek (válsághelyzetben), bizonytalanság az osztályrészünk. Megfeszülünk, hogy megoldjunk helyzeteket családban, munkában, barátok között, a buszmegállóban – bárhol.
A Nő a ragyogó szempárral letért a tengelyről. Felmosófejjel mosta fel a felrajzolt irányt és cirokseprűvel szabotálta az aranyló kavicsokkal megjelölt utat. Kicsinyes egó játszmáival leplezte el az érzéseit.
Itt van az ősz, itt van újra – keressünk benne együtt békét.
Van esélyünk arra, hogy az új kanapén meséljünk az új kollegáról, miközben megy a mosogatógép. Ölünkben a fincsi ebéddel végighallgathatjuk a gyerkőc élményeit az oviból és a telefont a polcon hagyva tervezgethetjük a nyaralást az új verdával, amiben megbeszéljük, hogy tuti kajálnak majd a gyerekek, hiszen hosszú az út…akár csak a változásé, -így most veszek egy nagy levegőt és belenézek az új tükörbe.
A szív útja nem a komfort útja. A szív útja nem valami megírt sorsfeladat. A szív útja egy folyamatos tánca a „fent és lent”- nek, a „veled és nélküled”- nek. A szív útja bukások, felemelkedések hol vadregényes, hol sivár mezeje. Olyan, amiről az eszed és a környezeted leginkább eltérítene, de te mégis mész tovább rajta, mert ez hozza el a belső nyugalmat. Mert itt otthon vagy minden viszontagsága ellenére, minden egyes lépésedben, hiszen te itt tudsz járni, itt tudsz tanulni és itt tanítasz másokat.
Mikor egymásra nézünk fáradt szemekkel, tudjuk, hogy még szépen beszerzünk mindent a sulira,
lecseréljük a kinőtt holmikat és egy nagy levegővétel után belezuhanunk a szeptemberbe négyen kéz
a kézben…
Az elengedés kemény meló, de valami sokkal több, jobb, fényesebb, letisztult világ vár utána.
Neked mit kellene elengedned?
Gaia, a föld istennője. Héra, a házasság és a születés istennője. Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője. Pallasz Athéné, a bölcsesség, a jog, a tudás, a művészetek istennője. Hébé, az ifjúság istennője. Hesztia, a családi tűzhely védőistennője. Démétér, a föld és a termés istennője. Perszephoné, a termékenység istennője. Emlékszel rájuk?
