Egy új év kezdete mindig számtalan lehetőséget rejt(het) önmagában. Az év elején mindannyian azt gondoljuk, hogy tengernyi időnk és lehetőségünk van, akár arra, hogy megfejlődjük önmagunkat, akár a munkában vagy személyes kapcsolódásainkban beteljesíteni a vágyott vagy elvárt eredményeket. Túl a szilveszteri bulikon és a tűzijátékok mámorító robaján azonban könnyen elfelejtjük, hogy a január 2-i hét […]
Hogyne. Szoktam fogadkozni is. Fogyókúráról, minőségi időről, eddig be nem teljesített utakról, programokról, ígéretekről. Így most, az utolsó napokban is megfogalmazódott bennem sok dolog, de inkább céloknak hívom már, jelzőfényeknek,- hogy lássam, merre kell menni, merre van a fókusz.
Az ember fél hibázni, szeretjük elkerülni a konfliktusokat és a buktatókat,- ez természetes. Ebben a felismerésben pedig be kellett látnom, hogy a boldogulásunk nem a színesre és fehérre válogatott kupacokon fog múlni. Már tudom, hogy hiába fogalmazom meg, hogy 90-60-90-ben pompázom majd a bikiniszezonban, ha ez évről évre csalódás bennem.
Így új utakat keresek 2023-ban és erre bíztattam másokat is.
A karácsonyi őrület kint zajlik a ragyogó ujjacskákkon és a gyógypuszikon túl, az ajtó túloldalán. A mi dolgunk most csak hinni. Hinni a jóban, a szebb jövőben, a családban, a szeretetben, a jóakarókban. Hinni az eljövő bőségben, hinni abban, hogy minden rendben lesz. Hinni az egészségben, a gyógyulásban és a csodákban. Hinni a varázserőnkben. Hinni a tudásunkban. Hinni a barátokban és a körülöttünk lévőkben. Ha hiszünk benne, meglátjuk a jót, a fényt. Ha hiszünk benne, megteremthetjük a vágyott valóságunkat.
Amikor a megannyi női szerepet vizsgálom, mindig arra jutok, hogy egyikkel sincs baj, mindegyik megy nekünk. Csak nem egyszerre. Minden nap döntést kell hozunk, hogy mi kerül előtérbe, súlyozunk a feladatok és a prioritások között. Egyszerre sérül valaki és lesz nyertes ebben a folyamatban, a felelősség terhe pedig rajtunk van. A karácsony ugyanilyen.
Nem kell megfelelned minden fronton, hiszen lehetetlen. Tudod, nem baj, ha nincs megpucolva minden ablak. Nem baj, ha nem a te házad van a legfényesebben feldíszítve. Idén elfogadhatod a meghívásokat és nem muszáj neked főzni minden nap a hatfogásos vacsorát. Elég egy süti. Elég egy főétel. Igen, rendelhetsz is, nem kell neked állni a konyhában 24 órában, hiszen a pihenés, a béke illúziója neked is jár.
05:30 Ébresztő. Hajad kusza, szem alatt táskák. A mosdóba kitántorogva látod, mennyit öregedtél. Még, hogy aki reggel is szép… – Charlie kitérne a hitéből, ha látná ezt a tükörképet.
Kelteni kell a családot, szendvicset kell csinálni, nem tudod, mégis mit vegyél fel, szeretnél visszabújni az ágyba. Milyen jó lenne, ha a meleg paplan alatt, a kedvenc plüssmaciddal a kezedben egyszer csak belépne édesanyád a hálóba, elhozná a kedvenc kakaódat és csak csendben játszana a hajaddal, amíg visszaalszol. Anya lányának lenni az egyik legcsodásabb dolog a Földön. El is határozod, hogy valamelyik nap elmész hozzá és csak úgy lehajtod az ölébe a fejed.
Javában zajlik az „Önmagam mögé rejtve” – pályázatunk. Gőzerővel készülünk a kiállításra, miközben két alkalommal találkoztunk már a csapattal a fotózáson túl is, és egyértelműen ők inspirálták a mai írást. Tudjátok, van abban valami izgalmas, amikor egy helyen leül több, mint 20 nő egy körbe és a zavart csendet egy óra múlva felváltja a közös […]
FEL – mert mi felfelé dolgozunk.
ISMER – mert szükséges a kellő önismeret és helyzetértékelés, hogy tudd, honnan – hová.
MER- mert kell a mersz, a bátorság.
ERŐ – mert fel kell magadban fedezned és használnod.
FELISMERÉS – minden nagy változás ezzel indul.
A mi felismerésünk azzal kezdődik, hogy körbenézünk.
A kanapén ül, este 10 óra. A gyerek alszik, rend van, csak pár edény van a mosogatóban, de az már ott is marad. Megy egy buta sitcom a tv-ben, de nem is nézi, csak háttérzaj. Fájóan üvölt a csend. Mindig arra vágyott, hogy szeressék, hogy szerethessen.
Azt mondta, hogy túlságokan sok. Hogy nem kell minden elmondani, nem kell mindent érteni. Arra vágyott csak, hogy szeressék, hogy szerethessen, hogy odaadhassa magát és elfogadják.
Szerette volna, ha azt mondják neki, értékes. Érezni akarta, hogy számít. Amikor társaságban voltak, arra vágyott, hogy ő lehessen a királynő, hogy hazaérve elhalmozzák ajándékkal. Ő adott mindig. Mindenkinek. Főleg neki. Hiszen csak a boldogságot szomjazta és ha adni és kapni öröm, akkor majd biztosan mindig boldogság vár rá. De nem tudott eléggé ajándék lenni, hiába minden rózsaszín szalag, így az értékét sem látta többé.
Nehéz energiák vesznek minket körül. Mindannyian érezzük, mindannyiunkat érint így vagy úgy. Érezzük a bizonytalanságot, a dühöt, a fáradtságot, a kimerültséget, és van valami nehéz a mellkasunkon, amit nem tudunk megmagyarázni. Ez volna a depresszió? Ez volna a kiégés? Elfáradt a testünk? A lelkünk? Félünk? Megkérdőjelezzük a megkérdőjelezhetetlent is?
Aztán jön egy gyönyörű, napfényes őszi hétvége, mikor a szabad, gondtalan sugarakban fürdőzve azt érzed, hogy végre élsz. Érzed, ahogy a sejtjeid megtelnek éltető energiával és a lelked szárnyal.
Minden nap rohanás van. Minden nap megannyi megoldani való van, ’ad hoc’ helyzetek, válsághelyzetek (válsághelyzetben), bizonytalanság az osztályrészünk. Megfeszülünk, hogy megoldjunk helyzeteket családban, munkában, barátok között, a buszmegállóban – bárhol.