Hiszem, ha látom. Látom, ha hiszem!

Gyerekként égett belém ez a mondat és valahogy most a karácsony derekán újra és újra felsejlik bennem. Kislányként emlékszem, rongyosra néztük a VHS-en a „Huncutka” című filmet. Volt benne minden: gyermeki vágyak, szeretet, megbocsájtás, hit, szerelem, család,- ott hallottam először ezt a gondolatot. A göndör hajú csínytevő csak arra vágyott, amire mindannyian: szerető családra, biztonságra és egy szebb jövőre. Látta maga előtt, így hitte, hogy elérheti,- és egy amerikai karácsonyi film vége nem is zárulhatott volna másképpen, mint happyend-del. 

A történet – igaz más kontextusban-, de nálunk is lezajlott a napokban. A kislányom egyik délután felsorolta, hogy szerinte nekünk milyen varázserőnk van. 

-„Apa a Mindettudó, a Tesó életre kelt bármit, amit lerajzol, Anya te pedig szeretettel gyógyítasz.”- mondta. 

-„Na és neked mi a varázserőd?!”- kérdeztem. 

-„ Gyere velem, megmutatom!”- mondta, majd odavezetett az egyik ajtónkhoz. A piciny ujjait a fehér falra tette és a fények valahogy úgy estek a szűk folyosón, mintha az odanyomott kis mutatóujja mentén fény szökne a falra. -„Idenézz Anya! Nekem fény jön az ujjamból! Látod?! Ez igazi varázserő!”

Láttam és abban a pillanatban hittem is, hogy az én kisboszorkám a legcsodásabb varázserővel bír mindannyiunk között. Amitől pedig a lélegzetem is elakadt, hogy ő milyennek lát bennünket. 

„Hiszem, ha látom. Látom, ha hiszem.”

Egy hatéves szemében varázslók vagyunk, gyógyítók, tudósok. Egy gyermeki lélek, akit még nem fertőzött meg a kétség, a bánat, a csalódás és a sok világi kudarc, megteremti önmaga valóságát. Ott abban a pillanatban azt éreztem, hogy el sem szeretnék mozdulni a kis világító ujjacskák mellől. Hittem benne, így láttam. Őt. A fényt. A hitet.

A karácsonyi őrület kint zajlik a ragyogó ujjacskákkon és a gyógypuszikon túl, az ajtó túloldalán. A mi dolgunk most csak hinni. Hinni a jóban, a szebb jövőben, a családban, a szeretetben, a jóakarókban. Hinni az eljövő bőségben, hinni abban, hogy minden rendben lesz. Hinni az egészségben, a gyógyulásban és a csodákban. Hinni a varázserőnkben. Hinni a tudásunkban. Hinni a barátokban és a körülöttünk lévőkben. Ha hiszünk benne, meglátjuk a jót, a fényt. Ha hiszünk benne, megteremthetjük a vágyott valóságunkat. 

Ha hiszünk benne, világít a piciny ujjacska, gyógyít a gyógypuszi, mindenre tudjuk a választ és életre kelhet minden, ami eddig csak a papíron volt. 

Az én karácsonyi tanítóm idén a lányom és bízom benne, hogy mindenki megtalálja azt az ünnepekre készülve, aki felrázza a szürke hétköznapokból és rávilágít arra, hogy hol is van a fókusz. Mert igenis van mire várni, mert van miben és kiben hinni, mert mindenki számára létezik a fény, ami az ő útját mutatja.

Akkor is, ha az a fény egy piciny gyermek ujjaiból ered.

Berdó – Kovács Erika