Stációk

A kanapén ül, este 10 óra. A gyerek alszik, rend van, csak pár edény van a mosogatóban, de az már ott is marad. Megy egy buta sitcom a tv-ben, de nem is nézi, csak háttérzaj. Fájóan üvölt a csend. Mindig arra vágyott, hogy szeressék, hogy szerethessen. 

• Azt mondta, hogy túlságosan sok. Hogy nem kell mindent elmondani, nem kell mindent érteni. Arra vágyott csak, hogy szeressék, hogy szerethessen, hogy odaadhassa magát és elfogadják.
• Szerette volna, ha azt mondják neki, értékes. Érezni akarta, hogy számít. Amikor társaságban voltak, arra vágyott, hogy ő lehessen a királynő, hogy hazaérve elhalmozzák ajándékkal. Ő adott mindig. Mindenkinek. Főleg neki. Hiszen csak a boldogságot szomjazta és ha adni és kapni öröm, akkor majd biztosan mindig boldogság vár rá. De nem tudott eléggé ajándék lenni, hiába minden rózsaszín szalag, így az értékét sem látta többé.
• Megadta magát. Sodródott. Láncot keresett, a nyakára kötötte és a Férfi kezébe adta a vezetőszárat. Hagyta magát visszafogni, gyenge volt, áldozat. Erővel szerették és ő megadással viszonozta. Kiegyensúlyozott játszmának tűnt, de a védelem még erősebbé tette. Az erős nő viszont nem engedelmes. Hibázott. Megint. 
• Elfogadó volt. Hibát. Hazugságot. Okokat. Mindent elfogadott. Az önzetlen háttérbe szorulás miatt elmaradtak a barátok, a vágyak, a sikerek, de bízott benne, hogy ha odaad mindent önmagából, ő is kaphat végre szeretetet. Tízéves kislány módjára szófogadó volt, megértő, nem vitázott, nem féltékenykedett. Visszafogta az érzéseket, a fájdalmakat. Hitte, hogy mellette jó a másiknak, de a háttérben sem tudott megfelelni.
• Kiváló munkája volt. Eredményes. Sikeres. Ő volt a nyak, aki forgatta fejet, hiszen az okos nő tudja, mit akar és hova tart. Azt mondták, ezt nem veszi észre a másik. A véleménye csábító lesz, a jelleme tekintélyt parancsoló, és felnéznek majd rá, – mégis kicsinek tűntek mellette. Féltek az erejétől és a határozottságától, mert kasztrált mindenkit vele. A pénz tabu volt, mégsem volt vonzó a függetlenség, a két lábon állás. Az őszinteség nem kellett.
• Mindig üres lakásra ért haza. Vágyódott. Várt. Hiányolt. Üzent. Epekedett. Sóvárgott. Éhezett. Rá. Rá, aki mindig oly messzi és elérhetetlen volt. Ha mégis ott volt, már nem tudott mit kezdeni vele, mert a részévé vált a hiányállapot. Önámítás volt minden. 

A Férfire vágyott. Arra, aki erős. Aki partner. Aki támogat. Aki meghallgatja a véleményét, aki mellett erős lehet és független vagy elesett és gyenge, ha az élet úgy hozza. Egyenlőségre éhezett. Arra, hogy felnőtt lehessen. 

A kanapé ma is üres. Csak a boros pohár a társa és a fojtó csend. 

Megerősödött, meg is kérgesedett egy kicsit. Tudja a határait, az érékét, ismeri a csendjét, nem bánja a magányát. De mikor elmennek a barátok, mikor felgördül a telefon képernyőjén más csillogó élete, a párnába sikítja a fájdalmát. A feldolgozásét, a transzformációét. A szerelem hiányát. Az ölelés vágyát. A Férfi minőségét. Mire vágyik ott a csendben? Egyensúlyra: ahogy tart és tartják, ahogy emel és emelik. Hogy érkezzen meg a férfierő oda, ahol már ő is tart. 

Még vár.