Minden nap rohanás

Minden nap rohanás van. Minden nap megannyi megoldani való van, ’ad hoc’ helyzetek, válsághelyzetek (válsághelyzetben), bizonytalanság az osztályrészünk. Megfeszülünk, hogy megoldjunk helyzeteket családban, munkában, barátok között, a buszmegállóban – bárhol. 

Rezzen a telefon 05:30- kor. Készülődés, tusolás, hol a zokni párja, nem jó az a szoknya, ezt ki kell vasalni. Még pakolni kell a táskába, még sincs kifaragva a cerka és a plüss macit is be kellene rakni. Elmúlt 07.00 óra. Még nem sminkeltem. Anélkül sehova. Fogmosás, mindenki kész, uzsonnára már nem jut idő, ezért jön a zsebpénz,- csak kérlek ne butaságra költsd. 7:20. Smink nélkül is jó lesz. 

Tegnap írtak a csajok, hogy hozzunk össze egy találkát, már annyira régen volt egy felhőtlen esténk. Valóban. Olyankor elszáll minden, kibeszéljük a világ baját, a magunkét, a gyerekeket, a matektanárt, aki megint beírt egy karót, a főnököt, és a harmadik bor után már nem is tudjuk, miről beszélünk, csak nevetünk és nevetünk. Hiányoznak nagyon. 

Telefonon beszéltem Anyuval. Mondta, hogy menjünk megint wellness-ezni. Jóég! Megint?! Az előző is szinte két éve volt. Két éve nem jutott egy nap kettőnkre?! Hiszen végre tudunk értelmes dolgokról beszélni. A kapcsolatunk már nem a jegyek-ruhák-fiúk háromszögéről szól, hanem valami sokkal mélyebbről. És nincs rá idő? Ez elkeserítő. 

A kollegáimmal el kellene menni egy csapatépítőre. Régebben sokkal összetartóbbak voltunk. Projekt projekt hátán, nyomás, likviditás, partnerek. De hol vannak az emberi kapcsolatok? Egy héten legalább 3 meghívót kapok programokra, estekre, bemutatókra. Egy kezemmel meg tudom számolni, mennyire mentem el. Elvárom az együttműködést, holott én nem veszem ki a részem más sikerének gyümölcséből? Ez így nem jó.

Október a mi havunk. Mindig. Kicsit elszökünk és csak ketten vagyunk. De idén nem. Eltolódott a fókusz. Sok a dolog. Korcsolya, néptánc, dráma, különóra. Család. Munka. Szülinap. Meghívás. Megígértük. Neked szabad az a hétvége? Nekem sem. Nem tudom, hogy mikor volt egy normális ketten töltött programunk. Kellene rá időt szakítani. 

~

Anya! Megyünk biciklivel? – szól a kisebbik, és kizökkent a gondolataimból. Mikor már mindenki készen áll, én csípőből közlöm, hogy nem, erre már nincs idő. Nem bringázunk. Elcsordul az első könnycsepp. Ettől feszült leszek. Feszült, mert megint nem tudok megfelelni, mert megint nemet mondtam. Mert szomorú. Mert ezzel megy az idő. 

Zárom az ajtót. A lépcsőn lefelé látom, hogyan lógatja az orrát, miközben a testvére már menne a suliba. Miért ne mehetne előre? Várják a barátai. Neki van rájuk ideje még, – így elengedem. 

~

Nagy levegő és az alagsorba indulunk, majd legkisebb manócskám értetlenül kérdezi, hogy mit csinálunk itt? Felhozzuk a bicódat! – mondom és ő a nyakamba ugrik. 

Indiánnyár van, reggel még csípős a levegő, harmatos a fű, rohan mindenki. A nagyobbik közben írt üzenetet, hogy beért az iskolába, minden szuper, éppen kacarászás van, mert „a Lali” beszorult a szék támlája és ülése közé. Kép is érkezik. Jót röhögök. 

A kis törpimen közben ott az oviszsák, a bukósisak és cikázva keresi az egyenest a kétkerekűjén a macskaköveken. Szinte tegnap volt, amikor a babakocsiban feküdt és azon gondolkodtam, hogy ezek a kövek nehogy felrázzák a legszebb álmából. 

Nagyon kevés „only adult” időm jut ebben az időszakban, és azt a keveset is inkább nektek adom. Ma reggel újra téged választalak. Azt, hogy futok melletted, és hogy büszkén veszem videóra a menő fékezésed. Megállunk a kávézónál, te megkapod a kedvenc pogidat, én pedig iszom egy kókusztejes hosszú kávét. „Csajos reggel, Anya!”– mondod bukósisakkal a fejeden, és csillog a szemed, én pedig elveszek ebben a fényben. Fél óra a befektetésem a boldogságodba az otthonunk és az ovi között. Fél óra ebben a rohanásban. Fél óra ebben az őrületben körülöttünk, de mi mégis itt ülünk egy kis burokban a kávézó teraszán. 

Hullanak mellettünk a gesztenyefáról a levelek, csobog a szökőkút, te pedig csak csicseregsz, ami elnyom minden autót, idegesen telefonáló kopasz üzletembert, és lattét visszaküldő szöszi tizenévest. 

Ketten vagyunk. Mi, a titkaink és a bolondságaink.  Megveszek ezekért és érted is. Itt ülve, a gyönyörű barna szemeidbe révedve legmélyen tudom, pont ilyen reggelekre vágytam egész életemben. Pont egy ilyen KISNŐVEL.

Titkon pedig azon gondolkozom, mikor csinálok egy ilyen fél órát a nővéreddel, a barátnőimmel, a férjemmel, az anyukámmal, a kollegákkal, aztán csak úgy önmagammal.

Berdó – Kovács Erika