Tudom, látom. Csak tartsd az irányt!

Tudom, hogy elkezdted. Tudom, hogy elolvastad azt a könyvet, amiről beszélt a barátnőd, hogy megváltoztatta az életét. Tudom, hogy hányszor számolsz el háromig, hogy tankönyvi asszertív válaszokat tudj adni a főnöknek, anyukádnak, a folyton piszkálódó barátnak, akiről sejted a múltkori meditáció óta, hogy nem is őszinte kapcsolódás. 

Tudom, hogy próbálod rendszerbe vinni az életed és igyekszel a férjeddel is úgy bánni, hogy ne érezze azt a rengeteg benned dúló folyamatot: az útkeresést, a féltékenykedéseket, a bizonytalanságot, a félelmet, az anyagi lét kétségeit. Tudom, hogy nagyon szereted és tudom, mennyi mindent fojtasz el a békéért. 

Látom, ahogy lehajtott fejjel sétálsz az utcán és látom a némán mozgó ajkaid, ahogy fejben lejátszod menet közben az előre megjósolt, vagy a vizionált helyzeteket, amiket a lehető legjobban szeretnél, vagy szerettél volna kezelni. Keserédes túrák ezek ott a lelked és az elméd között, hiszen mindig arra a felismerésre jutsz, hogy bárcsak élesben is ilyen hamar jönne a válasz és a sok frappáns, összeszedett gondolat. 

Ezért ismét inkább csendben tűrsz, hiszen abban bízol, hogy majd a karma, a sors, a Teremtő… ők tudják, mi lesz a jó, neked csak ki kell bírni. 

Látom, ahogyan a hétvége ölelő biztonságában, a kanapén ülve a kedvenc sorozatodat nézve azon gondolkozol, hogy mi az, ami még hiányzik. Látom, ahogy szemléled a férjed, az anyósod, a gyereket, a kerítésen túl a leveleket gereblyéző szomszédot és arra gondolsz, hogy neked mit kellene tenned. Azért, hogy előrébb juss. Azért, hogy jöjjön valami „pláne”, valami plusz. Aztán elszégyelled magad ebben a békében és én látom legördülni azt a könnycseppet, amit a lelkiismeretfurdalás szül. Miért vagy elégedetlen? Miért nem vagy hálás? – kérdezed önmagadtól, miközben csak a biztonságot keresed ott bent. 

Előveszed az örökölt, transzgenerációs mintákról szóló könyved és felcsapod a válaszokért. A könyv közepénél már kapar a torkod, ezért előveszed Dahlke-t, hogy megtudd, mi is a lelki háttere. Fogod a segítő kártyáid és teszed egymás után a lapokat, dobálod le őket a kerti asztalra, hogy jöjjön a válasz, a megoldás…- azonban még nem jön és már kettő lap le is esett a földre.

Azon gondolkodsz, van -e jelentősége annak a két lapnak az avartól és a szél porától csúfos teraszon. Miközben felveszed őket és próbálod megfejteni ön-mag-ad, végig nézel a kerti bútoron, az eresz alá szorult ázott leveleken, majd a sarkokban megbúvó gesztenyéken, amiket a gyerek hagyott ott. 

Törlés. Fókuszváltás. Útelágazás. 

Látom, ahogy elteszed a kártyáid, lehörpinted az utolsó korty teát, beviszed a bögréd. Megkeresed a cirokseprűt, hozod az avítt lapátot, az elnyűtt felmosót és megkezded a terasz rendberakását. A muskátlikat elmozdítva kitörlöd a sarkokat, a bútort elhúzva lemosod az asztal alját és felsikálod a két éve lerakott burkolatról a nyár maradványát. A használt papírtörlő hanyagul landol a 70 literes szemeteszsákban, a szürkés víz a lavórból kilottyan a földre, a mackónacid térdén a piszok látom, ahogy már takarja az eredeti színt. 

A fáradó, hideg víztől dermedt ujjaid segítségért kiáltanak, de látom, ahogy könnyes szemmel nézel be a teraszajtón a családra: a gyerek játszik, anyós sütit süt, megy a Forma1 a Tv-ben. Azt érzed, ott bent valahogy könnyebb nekik. Szeretnéd, ha segítenének, ha ott lennének, de a fojtogató sírástól és a kreált büszkeségtől egy hang sem jön ki a torkodon. 

A fél órával ezelőtti békének már nyoma sincsen a szemedben. Újra feltörtek a tüskék, a komplexusok, a vélt sérelmek, a félelmek. 

A nappaliba térve már nem tudsz szeretettel kommunikálni. Fürdeni küldöd a gyereket, a mosogatóhoz küldöd a férjed, anyukától pedig gyorsan elköszönsz. Zavartan teszik a dolgukat, hiszen nem tudják mi történt az előbb mosolygósan teázó nővel. 

A csillogó szemű Nő a bögrével pedig ott van. Zokog a sarokban. Kiált a terasz peremén. Elfolyt szemfestékkel küzd a zuhany alatt. Reszkető kézzel keni fel a ránctalanítót. Gyötrődő lelkiismeret furdalással távozik a gyerekszobából. Plüssmacit szorongatva alszik el a férje mellett. 

A Nő a ragyogó szempárral letért a tengelyről. Felmosófejjel mosta fel a felrajzolt irányt és cirokseprűvel szabotálta az aranyló kavicsokkal megjelölt utat. Kicsinyes egó játszmáival leplezte el az érzéseit. 

Látom, ahogy ebben az állapotban is önmagad vágyod, azt a tiszta, szeretetteljes éned, aki vagy és akiért küzdenél, de el-elfáradsz. 

Elfáradni ér. Elfáradni nem bűn. Elhasalni az úton, megbotlani, tévedni – mindannyiunkkal megtörténik. 

Az aranyló kavicsokat azonban tedd vissza. A tengelyt rajzold újra. A kristályt húzd fel újra a csuklódra. A férjed öleld át. A gyereket takargasd be és énekelj neki a csilingelő hangodon. Anyósnak köszönd meg a sütit. Öleld át, akit szeretsz. 

Amikor mindenki nyugovóra tért, az éjszaka békés csendjében főzz újra egy bögre teát. Vedd fel a bolyhos papucsod és a férjed melegítőfelsőjét és ülj vissza a teraszra, ami csillog-villog az éjjeli fényekben. Érezd, ahogy a citromfű és a menta simogatja belül a tested és a lelked, majd nézz fel a felhők mögül kacéran mosolygó csillagokra. Szippantsd magadba a békét, a Teremtő erejét és hagyd, hogy vezesse a kezed, ami az irányt rajzolja az utadon. Csak tartsd a fókuszt. 

Berdó- Kovács Erika