Szeptember előtt…

Nem az az anyuka vagyok, akikről napjaink mémjei szólnak.
Nem bontok pezsgőt a csomagolni való könyvek fölött és nem ugrálok a garázskapu előtt
örömömben szeptember 1-én. Szeretem, amikor itthon vannak, szeretem a csicsergést, a kacagást, a
mamánál töltött napok alatti hiányérzetet, a semmittevést a kanapén, a pancsolást a Balcsiban, az
unatkozós szürke hétköznapokat és a kötelező olvasmányok okozta feszkót is ,- habár azt pont én
sem voltam anno elolvasni, így egy szavam de lehet(ne).
Olyan jó reggel még egymáshoz bújni ebben a nyugalomban és jó együtt várni apát a munkából. Jó
látni, ahogy már ő pucolja a zöldséget az ebédhez és hogy a kicsi is összepakol maga után (huszadik
kérlelésre). Jó érzés meghúzni azt a csíkot, hogy mennyit nőttek az elmúlt két hónapban.
A nyár sok mindent hozott: pattanásokat, pergő „r”-betűt, rövidebb frizurát, két keréken bringázást,
két számmal nagyobb tappancsokat, első fesztiválozást gyerekkel, hegymászást, először és utoljára
kieső tejfogat, rengeteg nevetést, színesre mázolt hajakat, sikítást a magasban, csendet a mélyben,
ölelést a szélben.
Nem, nem minden fenékig tejfel, hiszen munka is van, feladat is van és tudom, hogy nem mindenki
számára felhőtlen a nyári hónapok logisztikája,- nehéz megfelelni minden szerepben úgy, hogy az
élmény, a szeretet és a béke is megmaradjon a mindennapokban. A napsugaras napokat nálunk is be-
beárnyékolta, a távol töltött idő és az „Anya, miért kell dolgoznod megint?!”- de ilyenkor mindig
megbeszéltük, hogy mi-mikor-miért történik és, hogy nekik milyen jó dolguk volt addig a mamákkal,
gyerekekkel, uncsitesókkal.
Ilyenkor eltörpülnek a világ bajai, hiszen kit érdekelnek a hírportálokon zengő jogszabálymódosítások
siralmai, mikor a lányod szemében az őszinte vágy köszön rád vissza, hogy veled tölthesse az időt.
Soha nem gondoltam volna, hogy a rohanás és a folyamatos pezsgés helyett egyszer majd a csendre
és a nyugalomra fogok vágyni.
Összenőttünk a nyáron. Megint. Megint egy kicsit jobban – az apukájukkal, a mamával, velem és ami a
legfontosabb, egymással. Tanultunk a kamaszos vívódásból, a kislányos hisztiből és a hangos csajos
egymásnak feszülésből. Elfáradtunk benne? Hát hogyne! Jutott nekünk lopott randi idő vagy csend?
Nem nagyon, – majd talán ősszel, ahogy tavaly is.
De mikor egymásra nézünk fáradt szemekkel, tudjuk, hogy még szépen beszerzünk mindent a sulira,
lecseréljük a kinőtt holmikat és egy nagy levegővétel után belezuhanunk a szeptemberbe négyen kéz
a kézben, ma még gombóccal a torkunkban, hogy igen, kezdődik a szeptember …

Berdó- Kovács Erika