Lehulló aranyfonalak

Ülök a meditációmban. Felsőbb vezetőm mellettem áll végig, szeretetteljes mosolya támogat, és érzem, hogy hisz bennem. Hiszi, hogy el tudom vágni azokat az energiaszálakat, amelyek már nem szolgálnak engem.

Egy csodálatos tisztáson vagyunk, aranyló napsütés, csobogó folyó és mellette egy erdős terület. Nem kívánkozom belépni, mert valahogy a letisztult mezőn komfortosabb, de tudom, hogy meg kell tennem. Ő ott van mellettem, és érzem magamban az erőt is.

A fákkal, bokrokkal gazdag vadregényes erdő egyszerre sejtelmes és varázslatos.  Furcsa indák, sosem látott virágköltemények és aranylóan csillogó szentjánosbogarak között sétálok. Olló a kézben és keresem őket.

Megjelenik az az idős hölgy. Soha nem ismertem, de meghatározta az életem eddigi részét. Gondoskodó mosollyal köszönt, de a szemében látszik a fájdalom, a teher, a lelkiismeretfurdalás és némi irigység is arra, hogy ehhez nekem van erőm, és neki sosem volt. Hálát érzek mindenért, amit megtett értem, értünk, de el kell köszönnöm, hogy ő is és én is valami új minőségben folytathassuk tovább. A gyémántberakásos ollóval elvágom a kettőnk között lágyan ringadozó aranyfonalat és érzem, ahogy megtelik oxigénnel a tüdőm. Megemelkedik a mellkasom és legördül egy könnycsepp a békével telt arcomon. Fogom, felveszem a fonalat a földről és egy aranytálba helyezem.

Megyünk tovább. Vakítóan kék szeme már messziről látszik, hittem, hogy dolgom van vele, de rájövök, hogy semmi nem köt össze minket. Sehol egy aranyfonal, sehol energiaszálak, csak a nyugalom van körülöttünk. Nem is tudtam, hogy elengedtem. Akkor csak az egóm játszott. Talán meg akartam magyarázni vele a bűneim, a gyarlóságom? Ezek szerint máshol kell keresnem a megoldást. Elköszönök és megyek tovább a vadregényes erdőben.

Apró termete ellenére keményen néz rám a fák ölelésében. Az erő és a lélek bonyolult keveréke. Megfoghatatlan, mégis elérhető. Oly közeli mégis oly távol van. Mi ennek az oka? Látod, ahogy az aranyfonalat belepte valami maszlag, hogy körbeveszi valami furcsa fátyolos tér és érzed, dolgod van ezzel, mert szenved. Lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy a fátyolos köd eltűnik körülötte és csak a tiszta szeretet energiája marad. Aranyport veszek elő a zsebemből, ráfújom, a szelet biztosítja felsőbb vezetőm. Eloszlik a köd, eloszlik a kétely. Vannak azok a kapcsolódások, amelyek maradnak, amelyeknek csak kellett egy kis törődés. Hálával telt könnyes szeme megkönnyebbüléssel néz rám. Megölelem, és ő megköszöni a törődést és hogy maradhat. Hálás vagyok, hogy marad. 

Továbbmegyek. Ott van. Karba font kezekkel, villámló tekintettel, lüktető halántékkal.
Reszket a térdem, szorít a mellkasom, szaporán veszem a levegőt, egyszerre önt el a szeretet és a félelem. Energiaszálak tömkelege cikázik köztünk. Erősebbek, gyengédebbek. Aranylóak, holtak. Hát csoda, hogy gúzsba tudja kötni ez a sok kapcsolódás az embert energetikai szinten? Azon mélázom, hogy is tudnék közelebb menni, de félek, hogy a fojtó érzéstől megfulladok, ahogy elveszek ebben a sűrű energiamezőben, és már-már látom, ahogy körém csavarodik ez a kusza halmaz, ahogy megteszi ezt álmaimban, gondolataimban. Gyökeret ereszteni ebben az éteri térben elég paradox helyzet, de mégis azt érzem, hogy indulnom kellene.

Előveszem az ollóm és vagdosni kezdek. Nehéz, vaskos, megkérgesedett szálak. Tele sérüléssel, csillogással, sötétséggel, fénnyel. Minden egyes vágás ezen a sok szálon érzések, emlékek százait eleveníti meg a térben, és nem győzöm kapkodni a fejemet, ahogy az elvágott szálak képekben elevenednek meg. Elfáradok, és görnyedve esek össze a harmatos füvön, és sírva szedegetem a földről a halott aranyfonalakat. Ránézve még mindig erősnek látom, bár kevesebb a szál köztünk, de még tart. Érzem, ahogy kimegy az erő a kezemből, a lelkemből és kérdőn nézek felsőbb vezetőmre, aki vállamra helyezve kezét, mindvégig támogatott.

„Nem kell mindent egyszerre! Hatalmas munkát végeztél!”- mondja és az aranytálba helyezi a földről az utolsó elvágott szálat is. Segít felállni és mutatja az utat. Őt hátra hagyjuk, még visszatérünk.

Elsétálunk a folyóhoz. Csillog a napfényben, sodrása határozott, de békés. Hallgatjuk a csobogást, a hullámok verdesését a parton, kicsit átmossa a lelkét is az embernek. Beleöntöm az aranytál tartalmát és látom, ahogy elvágott kapcsolódásaimat elmossa a folyam ereje és hálával telt megkönnyebbüléssel fogadom a békét.

Elköszön tőlem, egyedül hagy a folyónál még egy kicsit, hogy letisztuljon ez a sok érzés, majd a virágos réten át sétálva a térdig érő fűben töltődőm fel. Minden lépésnél az ujjaim hegyével megérintem azt a rengeteg százszorszépet, csodálattal nézem a felreppenő pillangókat és átlépek a kapunk, amin keresztül megérkezem önmagamba. Önmagamhoz.

A szemem könnyes, a párnám gyűrött, a takaróm kusza és nehezen nyílik a szemem. Még egy kicsit maradnék a folyóparton, de már nagyon messze van, csak én nem akarok még visszatérni a valóságba,- holott a dolgom itt van. A többiek sóhajai és a papírzsepik sergő hangja, a mocorgások és a többi ébredő nő moraja engem is visszazökkent. Kinyitom a szemem és érzem, ez az utazás nekik sem volt egyszerű.

A feléledő női kör, az önmagát tisztító baráti közeg visszavisz pillanatok alatt a mindennapokba, és megbeszéljük a tapasztalásokat.

Van, akinek sikerült elengednie, van akinek nem. Van, aki elaludt és nem emlékszik semmire. Van, akinek nem volt elég ereje, ideje, de ott volt. Én azt érzem, sikeres volt az utam. Megtaláltam, elengedtem. De vannak azok a kapcsolódások, amikhez nem elegendő egy alkalom, vagy egy olló. Nem kell bozótvágóval vagy flex-szel menni legközelebb, csak rászánni az időt és az energiát arra, hogy újra és újra szembenézzünk azokkal a helyzetekkel vagy személyekkel, akiktől meg kell válnunk.

Az elengedés kemény meló, de valami sokkal több, jobb, fényesebb, letisztult világ vár utána.
Neked mit kellene elengedned?

Berdó – Kovács Erika  

Legfrissebb bejegyzéseink

Kövess minket a social médiában is!