Szerelem….

Ülök a kanapén és pizsamában nézem, ahogy készülődik a munkába. Az utolsó simításokat végzi. Megigazítja a gallérját, hátra simítja az őszülő haját, fúj magára egy kicsit a parfümből még és lecsekkolja a táskája tartalmát. Belépő oké. Kulcsok oké. Forgalmi rendben. Tárca itt van. Telefon a zsebben.

Annyira összeszedett. Annyira más, mint én. Nekem soha nincs meg a kulcsom, de ha mégis sikerül elindulni, akkor az ajtó zárása után legalább kétszer szaladok vissza, hogy ellenőrizzem, kihúztam -e a hajvasalót, lekapcsoltam – e a sütőt, égve maradt-e a lámpa,- hadd ne soroljam…

Anno a koleszban sem volt ez másképpen. A hebrencs lánycsapat vihorászva indult el a klubba, ő pedig a többiekkel jött utánunk. Bástya volt akkor is. Most is. Hú, de régen volt, ám mégis mintha tegnap lett volna.

Májusban valahogy megőrülünk. Nem csak a tinik hormonjai tombolnak, hanem szüleiké is. Éled a természet, minden zöld, rózsaszín, sárga, lila, száll a levegőben a tavasz zamata és valahogy a lelkünk is szárnyal vele együtt.

Görgetem a Facebook-ot és látom, hogy a szomszéd most volt a Maldív szigeteken, hogy Ica Instán megint szerelmes fotókat posztol a mesébe illő életéről és Kati is annyira dögös a téli keto-diétája után, hogy legszívesebben a fejemre húznám a plédet. Vívódásaim közben életem értelme elmondja, hogy mikor is érkezik ma, és mire kellene figyelnem ahelyett, hogy belül megint magamat ekézem, de semmit nem fogok fel, csak Katit látom az M-es fehér pólójában. Közben persze figyelem, ahogy mozog a szája és őszintén remélem, hogy elhiszi, hogy én hallgatok rá, de igazából csak arra tudok gondolni, ma is úgy szeret, ahogyan annak idején? Vajon ő is azt a fiatal lányt látja maga előtt, akit én már régen elfelejtettem?

Múltkor láttam egy szenzációs idézetet, ami úgy szólt: „ Benned kell égjen a tűz, amit lángra akarsz lobbantani a másikban”. – Azóta is ízlelgetem ezt a mondatot és igyekszem a ma reggelihez hasonló lelki vívódásaim közepette előkotorni a félelmeim bugyrából, hogy figyelmeztessem magam, minden belőlem indul ki. Az öröm. A változás. Az én boldogságom. Az ő boldogsága. A gyerekeké. Tényleg minden.

Bennem kell, hogy megszülessen az érzés, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint akit megszeretett, csak jobban ismerem már magam, többet tapasztaltam és képes vagyok ezeket jobban megfogalmazni. Én vagyok az, aki ismeri minden rezdülését hosszú évek óta és fel tudom benne idézni ifjúkori önmagát. Én vagyok az, aki ha nőnek, boldognak, kacérnak mosolygósnak született és azt beleiktatja minden rezdülésébe, akkor az álmos-morcos reggeli férj huncut pajtássá válik. A saját belső rendem, és az, hogy én hogyan látom magam, hogy értékelem a saját nőiségem, életem, mindennapjaim, tükörként csapódik le benne is. Kemény munka ez. Minden. Egyes. Nap.

Május. Éppen csak most hagytuk magunk mögött az anyák napját, végigbőgtük a ballagást és a picik már lázban égnek a gyereknap hallatán és számolják a napokat a nyári szünetig, -amit még fogalmam sincs, hogyan logisztikázunk ki megint. Már most követelik a nyaralást meg a kalandokat, de én arra gondolok, hogy oké, én most egyelőre csak Apátokkal sétálnék egy fél órát némán-ölelve a Tagorén.

Önzőség? Lehet. De megteszem. Mert ahogy az egyetemen is ellógtuk az órákat, hogy együtt legyünk, most is ellophatok egy napot, amikor csak rólunk szól minden. Most is lehetek csínytevő. Most is lehetek az a laza csaj, hisz a fene vigye el,- tényleg az vagyok ott belül. Múltkor is éreztem, amikor olyan önfeledten nevettem a kollegákkal az ebéd alatt. Akkor csak meg kell keresnem magamban ezt az egyetemista lányt és önazonosan, az ő lelkével , de megannyi év tudatosságával és tapasztalatával a fejemre kell tolnom a napszemcsim és bele kell csak néznem a napfénybe.

Ülök a kanapén. Zakatolnak az érzések. Egyszer csak fogom magam, felpattanok a kanapéról, felveszem a köntösöm, feltépem a terasz ajtót, és felnézek az ég felé.

Érzem az arcomon a friss levegő reggeli csípéseit. Szikrázóan süt a nap, az ereje még nem annyira érződik, de a melegsége megtölti a szívem. Csicseregnek a madarak, megint itt tanyázik az a kis színes példány a bokron, ami csodaszépen dalol. Lehunyom a szemem és csak beszippantom a tavaszt. Érzem, ahogy minden sejtem feltöltődik, ahogy átminősül a kanapén szorongó, gyes-kontyos anyuka egy vidám, mackónacis vagány csajjá, aki mit törődik azzal, hogy a kócos haját egy utca mosolyogja meg két rohanás között. Jobban belegondolva, nem is szoktam itt így megállni, csak kiszaladok, hogy mennyire kell melegen öltözni,- de ez itt, ma, ez most más. Nem látom, de érzem, hogy oldalbordám egyetlen sármos tulaja nem érti miért ugrottam fel és mentem ki a teraszra hirtelen. Pár perc múlva megjelenik, ráteszi a derekamra a kezét,- én beleborzongok– és megkérdezi, hogy minden rendben van-e.

Hogy ne lenne, hisz itt van,- így csak annyi jön ki a számon, hogy „Ölelj át!” – s ő szó nélkül megteszi és én beleolvadok ebbe a szerelembe.

Ma reggel nem szaladt ki az ajtón, félve az előtte álló forgalomtól. Ma reggel itt van velem a teraszon, a karjaiban tart és tudom, holnap is itt lesz ez a két erős kéz, hisz csak fel kell állni érte a kanapéról. Csak el kell hinnem, hogy én az vagyok, aki ezt az érzést megkaphatja. Tőle. Általam. Általa.

A párkapcsolat nem az a 4 sor Messenger-en, ami a gyerek logisztikájáról, a vásárlandók listájáról szól. A szerelem nem az, amit kiposztolsz. A boldogságot nem hashtagben mérik. Nem a lájkokat kell számolni, hanem a másodperceket az ölelésében indulás előtt.

Szóljon a május a belső virágzásról. Szóljon a május arról, hogy megkeresed magadban a nőt, akit a szemében szeretnél viszontlátni. Szóljon a május rólad, ahogy megszületik benned a tűz és lángra lobbantod benne önmagad. Legyen ez a május vidám, önfeledt és táncolj át vele együtt a nyárba a teraszon ölelkezve!

B.K.E.