Hello és viszlát, drámatagozat!

Aki azt mondja, hogy nem szokott drámázni, vagy, hogy soha életében nem drámázott, az tuti nem mond igazat. Mindannyian drámázunk néha.

Igen, én is. Például ma. Vagy inkább az utóbbi hetekben.

És hogy ez miben nyilvánul meg?

Na jó, kezdjük az elején, az ember nem is mindig veszi észre, hogy drámázik. Aztán jön egy jóbarát, jól fenékbe billenti és közli, hogy jó lenne, ha abbahagynád. De mit?

Az utóbbi hetekben folyamatosan toltam le magam a lejtőn és nem is vettem észre. Nem más. Én magam. Na itt jön a drámatagozat. Persze, ilyenkor mindenki hibás. Én pedig nem szeretem a munkám, nem vagyok jól, meleg van, hideg van, fáj a hasam, fáj a fejem, nem tudok aludni, túl rosszul alszom, nincs időm és energiám semmire, nem vagyok képes megcsinálni ezt vagy azt és ebből jön a NEM VAGYOK ELÉG JÓ.

Bevallom, sokszor szeretném ezt bebizonyítani, vagyis, ha őszinte akarok lenni, nem is én. Legalábbis nem olyan módon, ahogy ezt gondolnánk. Gyakorlatilag kivetítem a környezetemre, hogy olyan elvárásokat állítsanak elém, úgy viselkedjenek velem, hogy én ezt érezhessem. Szóval házhoz megyek a pofonért.

Sokszor csináltam ezt az elmúlt években és mindig ugyanaz lett a vége. Megsimogattam a padlót (mert ugye egy nekem nem megfelelő szituációból csak így lehet kijönni, hogy el kell odáig jutni ), aztán szépen, mint egy csodás főnixmadár, újrateremtettem magam a hamvaimból.

Azonban azt is tudom, hogy ezt már rég megfejlődtem, hiszen elég tudatosan élek (persze, kellett egy kis emlékeztető), és most nem szabad(na) és nem kell(ene) ezt csinálnom. Szerencsémre, vannak mellettem olyan emberek, akik az orromra koppintanak és megkérdezik, hogy ’Hahó, mit csinálsz már megint? Nem nézem végig, ahogy tönkreteszed magad.’

És hogy lehet kijönni a drámaszakkör óráiról? Hát úgy, ahogy a suliban. Hogy nem mész többet, mert nem akarsz oda járni. Akkor sem, ha más mondja. Akkor sem, ha a szüleid ezt szeretnék. Akkor sem, ha kinevetnek. Akkor sem, ha nem tudod, milyen másik szakkörre járhatnál. Csak nemet kell mondani valamire, amit nem akarsz és ezzel együtt igent mondani magadra! Nem, nem mondom, hogy ez kézenfekvő, mert jó néhány alkalommal meg sem látjuk, hogy nem jó számunkra az, amit épp csinálunk.

Szóval igen, én vagyok a hülye, hogy elásom magam és elhiszem, hogy nem érek semmit. Pedig a szívem mélyén tudom, hogy nem így van. Tudom, hogy jó vagyok. Hogy értékes vagyok. Hogy szeretnek. Hogy már rengetegszer ’bebizonyítottam’, hogy nem kell félni, mert úgyis minden rendben van. És most (igen, egy kis segítséggel) így megyek tovább. Fejet fel, hogy ne essen le a korona!

Mert az ember szereti a színházat, de nem a saját életében.

– P.R. –